A halál nem választhat el két egymáshoz tartozó lelket. Csupán csak a test szűnik meg létezni. Ha igaz szerelem volt, a halál után újra egymásra talál a két lélek.
Én ebben hiszek, a halál kapujából nézek vissza földi mivoltomra, ami már csak egy összevert test. Már nincs visszaút, vége van. Röpke életem percei végleg leperegtek. Már nem fáj semmim sem, az sem bánt, hogy meghaltam. Érzem, hogy ahova tartok, az egy szebb és jobb világ, ha Harry ott vár rám, minden tökéletes lesz. Önző dolog a halálát kivánni, de vele akarok lenni. Minden pillanatban.
Valaki megjelent mellettem, arcvonásai akárcsak az enyémek, szeliden mosolygott.
- Nem bánthat többé senki. - suttogta Anyám, majd közelebb lépett.
- Tudom. - lágyan megöleltük egymást. - Harry ugye már vár engem? - toltam el magamtól, vártam a válaszát.
- Neki még nem jött el az ideje.
Sziasztok! Itt van az utolsó rész, tudom, hogy sokáig kellett rá várni, de nézzétek el nekem. Nem lett nagy durranás, igazából csak le akartam zárni ezt a történetet. Remélem azért valamennyire átjön nektek. Jó olvasást!
"Valaminek avége mindig egy másik dologhoz vezet - a kezdethez."
A lövés zaja olyan hangos volt, hogy másodpercekig sípoltak a füleim. Harry ajtónak csapódása felért azzal mintha szíven lőttek volna. Alig kaptam levegőt, kezeim remegve nyúltak a kilincs után, legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó. Harry beesett a küszöbön, feje a lábamra hanyatlott. Elsőre úgy tűnt eszméletlen, de édes hangja megnyugtatta a szívemet. Közben az autó motorja is felzúgott, apám elhajtott a ház elől.
- Jól vagyok! - suttogta.
Tekintetem megakadt a háta közepén lévő hatalmas vérfolton. Szívem összeszorult a látványtól, éppen a gerince környékén vérzett, és nem akart elállni. Lélegzet visszafojtva húztam fel a pólóját, szemeink összetalálkoztak, rettenetesen szenvedett, ő mégis azt mondta hogy jól van. Zöld íriszeit soha nem láttam ennyire megtörtnek.Hason feküdt előttem, ujjaim megragadták a nedves anyagot, mikor megláttam a golyó helyét Harry testén, szemeim izzottak, nem tudtam elrejteni a látvány nyújtotta fájdalmamat. Sírni kezdtem.
- Tudod mozgatni a lábad? - szipogtam. De ekkor már Harry máshol járt, tekintete üveges és semleges lett. - Harry! Harry! Figyelj rám! - Megfogtam az arcát, pofozgattam, de a fájdalom eluralkodott rajta, sokkos állapotba került. Nem tudtam mit tegyek, tudtam, hogy minél hamarabb kórházba kell őt juttatnom.
Éreztem ahogy az én testem is felakarja adni, minden mozdulat kínzott, görcsös összehúzódások jelentkeztek a méhem felől, tudtam, hogy velem sincs minden rendben, de abban a pillanatban muszáj volt az ajkaimba harapni, és túllépni a saját szenvedésemen.
Eszeveszettül egy telefon után kutattam, először a házban kerestem, de eszembe jutott, hogy talán Harry-nél is lehet egy. Óvatosan a farzsebébe nyúltam, hogy még véletlenül se mozdítsam meg. Tárcsáztam a mentőket, de nem csörgött ki, nem volt térerő ebben az átkozott erdőben. Idegesen kapkodtam magam körül, hol Harry fejét simogattam, hol tárcsázni próbáltam, újra sikertelenül.
- Harry! Kérlek beszélj hozzám! - hisztérikusan beszéltem hozzá, nem bírtam magamon uralkodni. - Kérlek! - suttogtam.
Még lélegzett. Szemei csukva, teste ernyedten feküdt az öreg padlón, repedéseibe szivárgott Harry édes vére, és ő boldogan fogadta magába, mintha egész végig erre szomjazott volna.
Nem érhet így véget, tennem kellett valamit. Könnyeimet letöröltem, egy csókot leheltem Harry homlokára, majd kisiettem a hűvös éjszakába.
- Visszajövök, ígérem!
Ekkor újra utolért a testemet kínzó gyötrelem, úgy vonszoltam magam mint egy élőhalott, és így is éreztem magam, de nem adhattam fel, addig nem amíg nem találok valakit aki segíthet.
- Segítség! - ordítottam minden erőmet összeszedve. Elindultam a fákkal körülvett kis csapáson, a Hold már javában a fejem felett tanyázott, onnan nézte miként szenvedek. A fák ágai az arcomba csapódtak, úgy éreztem ők is ellenem vannak, minden lépésnél beleakadt valami a ruhámba. Ujjaimból vér serkent ki mikor kitéptem a szúrós növényt a nadrágomból. Ahogy beljebb értem az erdőben, egyre sötétebb lett, már alig láttam. Minden erőm elfogyott, de még kiabáltam, ahogy csak tudtam.
- Kérem! Valaki! Segítsen! Ha nem jut kórházba meghal! - újra előtörtek könnyeim. Ha arra gondoltam, hogy Harry itt hagyhat engem, a szívem összeszorult, szinte levegőt is alig kaptam.
Talán egy óra is eltelhetett már, mikor megláttam a távolban egy autó lámpáinak fényét. Sietősre vettem lépteimet. A fényszórók megvakítottak ahogy egyre közelebb értem. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, talán mégis van remény, talán megmenthetjük Harry-t, bár az idő ellenünk dolgozott, féltem mi van ha túl későn érünk majd oda. Amint a lámpák elé értem, a szemeim elé kaptam a kezeimet, ekkor vettem észre, hogy ruhám szakadtan lóg a testem körül. Hajamban megannyi fura növény, úgy nézhettem ki mint egy örült, aki éppen akkkor szabadult a diliházból. De mit sem törődve ezekkel közelítettem meg az autót. Fura volt, hogy senki nem szállt ki a kocsiból, pedig másodpercekig előtte voltam.
- Hello! Van bent valaki? Segítsen kérem! A barátom bajban van! - csoszogva értem az ajtóhoz, végre nem vakított el a fény. Ekkor vettem észre, hogy ez Harry kocsija. Szívem zakatolni kezdett. A felismerés, hogy apám ül az ajtó túloldalán mellbe csapott. Rögtön megfordultam és rohanni kezdtem vissza az erdőbe, legnagyobb meglepetésemre nem szállt ki az autóból senki, egy fa mögül lestem percekig hátha előjön valaki, de nem történt semmi. Egyre furcsább lett ez nekem, hova tűnhetett?
Ellöktem magam a rejtekemül szolgáló fától, nem volt időm meséket gyártani mi lehet apámmal, elindultam egy másik irányba, botladozva, kifulladva követtem egy másik csapást, nem tudtam pontosan hova vezet, de azt tudtam, hogy minél messzebb kell apámtól kerüljek, ha nincs az autóban, valószínűleg engem keres valahol.
Egy pillanat volt az egész, feleszmélni nem volt időm, hatalmas ütés érte a bal halántékomat. A nyirkos földre zuhantam, teljesen elvesztettem az egyensúly érzetemet, hiába próbáltam feltolni magam ülő helyzetbe folyamatosan visszahanyatlottam. Fejem a sáros levél tengerbe zuhant. Erőtlenül pislogtam az éjszakában, próbáltam kitalálni mi történhetett. Ekkor előlépett egy sötét alak, hangos zihálása visszhangzott körülöttünk. Felismertem őt. Apám volt az.
- Mit hittél? Azt gondoltad csak úgy elengedlek? Inkább rohadok meg a pokolban, de a te életedet nem könnyítem meg! - ordította.
Köhögtem, hánynom kellett a fejemet ért ütéstől, alig fogtam fel amiket mondott.
- Ölj meg! - suttogtam gyengén. Másra sem vágytam abban a pillanatban jobban, testem minden része izzott a fájdalomtól, és a tudat, hogy talán Harry sem él már teljesen magába szippantott.
- Úgy lesz kislányom, úgy lesz! - Jobb lábát meglendítette és hasba rúgott, annyiszor tette meg, amíg saját ereje cserbe nem hagyta. Minden rúgás egyre közelebb vitt a halálhoz. Lassított felvételként pörgött le előttem az életem, ami szinte csak rosszból állt, nem bántam, hogy végre vége lesz. Egyedül Harry-t sajnáltam és a babánkat, ők nem tehettek semmiről, én mégis magammal rántottam őket a halálba. Két ártatlan lélek szárad a lelkemen, amit soha nem fogok magamnak megbocsátani.
Rongybabaként bánt velem apám, testem minden porcikáját szilánkosra törte, szemeimet nem tudtam kinyitni, mégis éreztem, hogy még mindig rúg engem. Majd egyszer csak nem éreztem több fájdalmat, mintha elillant volna, zihálása sem kúszott a füleimbe, talán már meghaltam, nem tudtam.
Már nem félek. A békesség érzete járja át minden porcikámat. Beletörődtem a sorsomba. Egyedül vagyok, mozdulni nem tudok, a sérüléseim nem engedik. De már nem fáj egyik sem, átestem a holtponton, még érzem a fejemből szivárgó vér ízét a számban, ami beborítja körülöttem a harmatos füvet. A nap hajnali sugarai lopva cikáznak át a fák lombjai között, vértől ragacsos testemen meg-meg csillannak. Fátyolos tekintettel bámulok előre és várok a halálra. A percek lassított felvételként peregnek, erőm egyre jobban elhagyja a testemet, az egykor oly erős, magabiztos Rosy Hamilton kiszolgáltatottan fekszik a koszos földön, összeverve. Nem ilyen halált gondoltam magamnak, szerettem volna vén fejjel, álmomban a másvilágra kerülni, erre itt fekszem fiatalon egy erdő közepén félholtra verve, mindenfelé csak vért látok, a testemet már nem érzem, mintha lebegnék.
Az élet nem kegyelmez nekem, ott rúg belém ahol tud, de már nincs sok hátra, talán csak egy-két perc, vége lesz minden szenvedésnek, minden keserves pillanatnak amit nélküle kellett megélnem.
Homályos tekintetemet egyre jobban a sötétség uralja, szemeimből apró könnycseppek vándorolnak, lélegzetvételeim minden másodperccel erőtlenné válnak. De még itt vagyok, látom ahogy egy fekete alak közeledik felém, végre értem jött a halál. Mosolyogva zártam le szemeimet, vaskos, rideg karjai közé vett, és rohant velem. Boldog voltam, mert tudtam, hamarosan jobb helyen leszek, ott ahol együtt lehetek veled, Harry.
Sziasztok! Résszel érkeztem! Először is BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT kívánok, innen a távolból is az én imádott Harrym-nek. Végre csak 2 évvel fiatalabb nálam, és nem hárommal. :D Lehet a rész nem éppen egy születésnapi köszöntő neki... de ezt majd ti is meglátjátok. Még jó, hogy ez csak egy fikció... Jó olvasást! <3
"A szárnyamra kötött zsineg végét a te lábadra hurkolta az ördög."
Harry szemszögéből
Az agyamat teljesen elborította az idegesség és a düh. Kezeim a kormányon remegtek, mikor a sebességmérőre pillantottam, az 100-at mutatott, hirtelen fékeztem, mikor tudatosult bennem, hogy több piros lámpán is keresztül haladtam. Muszáj volt egy kicsit lenyugodnom, de tudtam, hogy addig nem lehetséges amíg nem láttam Rosy-t épségben. A gondolata is kínzó volt, hogy talán elveszíthetem őt és a kisbabánkat. Pár másodpercnyi gyengeség volt csupán amíg félre álltam a kocsival, mégis elegendő volt ahhoz, hogy teljesen padlóra küldjön. Éreztem ahogy felemészt Rosy elvesztésének lehetősége. Újból a gázpedálra tapostam, a házunkig meg sem álltam. Verejték cseppek folytak le a homlokomon, szívem hevesen dobolt mikor kiszálltam az autóból. A madarak csicseregtek, mintha minden rendben lenne, de a fenébe is! Semmi nem volt! Az ajtóhoz futottam, sebesen kinyitottam, mint egy őrült úgy száguldoztam végig a házon, mintha így előkerülhetett volna Rosy. Kétségbe estem, összetörtem. Mint egy kisgyerek, úgy kuporodtam össze fájdalmamban, a fal mellett hanyatlottam le, könnyek gyűltek a szemeimbe. Pár percnyi tehetetlenség után észbe kaptam. A rendőrségnek tudnia kell mi történt! A telefonhoz rohantam, de egy cetli fogadott ott.
"Ne értesítsd a rendőrséget, vagy Rosy-nak annyi! Majd hívlak!"
Bármennyire is tudtam, hogy hülyeség amit cselekszem, muszáj volt azt tennem amit mondott. Minden áron életben akartam őt vissza kapni, nem volt szabad a lehetőségét sem megadni, hogy bántsa őt. Ezért nem tehettem mást, mint vártam...
Rosy szemszögéből
Ajtó csapódásra keltem, a fájdalom a hasamban még mindig elviselhetetlen volt. Nyögve próbáltam magam feltornászni ülő helyzetbe, de nagyon nehézkesen ment. Végre láttam az ágyékom körül elterülő vért, ami már alvadtan ragadt a ruhámra. Nadrágom ülepe teljesen a bőrömre tapadt.
- Jó reggelt! - horkantott fel apám egykedvűen. - Veled meg mi történt? - kérdezte úgy mintha nem tudná.
- Elveszítettem a kisbabámat! - ordítottam magamból kikelve, hasamhoz szorítottam a kezeimet, mintha védeni próbáltam volna magam.
- Milyen baba? - tette fel a kérdést, lépteit egyre megszaporázva mellettem állt meg. Hűvös tekintete végig mért. - Hozok ruhát, és vizet, mosakodj meg! - mintha a tény, hogy a saját unokáját verte ki belőlem semmit nem jelentett volna neki. Letette a reggelimet a matracra és kisietett.
Nem sokkal később egy hatalmas fakádat vonszolt be a szobába, hallottam a víz bugyogását amit nekem tett fel a gáztűzhelyre. Nem szólt semmit hozzám, sem akkor mikor a kádat hozta be, és akkor sem mikor a vizet készítette elő nekem. Törölközőt és tiszta ruhát rakott le a földre.
A kádhoz vonszoltam magam, alig tudtam lábra állni, minden testrészem sajgott, a szám felett egy terület rettentően fájt, alvadt vér száradt oda is. Szoros nadrágomat kigomboltam, a rászáradt vér nehezen engedte, hogy lefejtsem magamról, nyögtem kínomban, fájdalom cikázott fel egészen a méhemig. Tudtam, hogy sürgősen kórházba kellene jutnom.
A víz kellemes volt, mikor ügyetlenül beleültem a kádba, szinte minden fájdalmam elmúlt. De a szívem mélyén ott volt az ami nem akart múlni.
- Elvesztettem szerelmünk gyümölcsét, Harry! - suttogtam magam elé, újra könnyek törtek elő a szemeimből, majd erőtlenül próbáltam lemosni magamról a megalázottságot és kisbabám vérét.
Apám csak órákkal később jött vissza a szobába. Még mindig feltűnően szótlan volt, ami meglepett, mert minden adandó alkalommal szavakkal is belém rúgott. Egy használt matracot húzott maga után, mellém lökte, majd az alattam lévőt próbálta kihúzni. Erőtlenül a másik matracra ültem, a megszáradt vérrel teli alvóhelyemet, koszos ruháimmal együtt kivitte a szobából. Nem sokkal később hangokat hallottam a nappaliból. Az ajtóhoz kúsztam, hogy megértsem a beszélgetést, de minden egyes méterrel fájdalmam egyre csak nőtt bennem.
- Remélem nem hívtad a rendőrséget! Ha mégis Rosy-nak ez az utolsó napja a Földön! - apám fenyegető hangja visszhangzott kintről, majd kis idő múlva folytatta. - Igen jól vannak! Gyere ide és magad is megláthatod! Ha elhozod a pénzt szabadon távozhattok! De ismétlem! Semmi rendőrség!
Harry-vel beszélt, azt akarta, hogy idejöjjön. Tudtam, hogy apám nem a pénz miatt kérette őt ide. Harry-t is megakarja ölni. Azt akarja, hogy együtt szenvedjünk.
- Ne gyere ide Harry, csak átverés! - ordítottam. Bíztam benne, hogy meghallja, és megfogadja a tanácsomat. Apám még mondott valamit Harry-nek majd bonthatta a vonalat, mert cipőinek koppanása egyre sűrűbben és közelebbről hallatszott. Eltoltam magam az ajtótól, pár centin múlt, hogy ne találja el a kicsapódó ajtó a fejemet, Apám magából kikelve rúgta be.
- Mit képzelsz magadról? Megmondtam, hogy kussolj! Ha azt akarod, hogy élve elhagyd ezt a házat, fogd be a pofád! Értetted?! - hangja rikácsoló üzemmódra kapcsolt. Olyan volt mint egy őrült.
- Élve? Pár órája mondtad, hogy meg fogsz ölni! Harry-t is csak azért csalogatod ide, hogy vele is végezz! Átlátok rajtad! - üvöltöttem. - Nekem már mindegy, de őt nem engedem hogy bántsd! Értetted?! - ismételtem előbbi szavát.
- Te csak ne fenyegess! Majd meglátjuk ki kezében van kinek a sorsa! - undorító vigyorra húzta ajkait, majd becsapta maga után az ajtót.
Az előbbi bátor állapotomból hirtelen a félelem és kétségbeesés karmai ragadtak magukkal. Bensőm remegett ha arra gondoltam, hogy Harry-nek is baja eshet. A babámat elveszítettem, őt nem fogom. Remegésem halk sírógörccsé alakult, összekuporodva feküdtem az ajtóban. Nem tudtam abban a pillanatban mi fáj jobban, a testemet kínzó gyötrelem, vagy a lelkemet felemésztő félelem és gyűlölet.
A padló recsegett, a ház jajgatva tudakolta, hogy együtt érez velem. Minden percben összedőlni kívánkozott, de talán értem nem tette meg. Azt kívántam akkor, bárcsak elnyelné apámat a ház, és soha nem engedné el.
Ismét órák teltek el, bíztam benne, hogy Harry megfogadta a tanácsomat, és nem jön ide. Mégis tudtam, hogy ő nem olyan ember aki csak úgy engedné, hogy meghaljak. Minden neszre felfigyeltem, tudni akartam ha Harry megérkezik. A nappaliból gyertya fény szűrődött be hozzám. Apám egy árva szót nem hallatott a veszekedésünk óta. A fából összetákolt ház megengedte, hogy résein át kukucskálni tudjak. Apám az asztalnál ült, és előre bámult, akárcsak egy zombi. Bárcsak tudnám, hogy mi jár a fejében, bár sejtettem, hogy a megölésünk részleteit tervezgeti. Előtte, az asztalon ott hevert a fegyver amivel engem is leütött. Szívem hamar újból dübörögni kezdett, meredten azt bámulta.
Hiába volt a ház zajongása, mégis tisztán kivehető volt, hogy egy autó motorjának zúgása, majd leállítása hangzott kintről. Apám felfigyelt a hangra, megragadta a fegyvert, ujja szorosan a ravaszra illeszkedett. A bennem lévő félelem a duplájára dagadt, szapora lélegzet vételeim az egész szobában hallhatóak voltak.
- Kérlek ne öld meg! - mondtam erőtlenül, az agyam kezdett oxigénhiányos állapotba kerülni.
Apám nem válaszolt, felállt az asztaltól, a szék nyikorogva engedte őt szabad útjára. Az ajtóhoz lépkedett, nem láttam rajta sem izgalmat, sem félelmet. Csak eszelős tekintete volt ami megmutatkozott rajta. Az autó ajtaja becsapódott, Harry kiszállhatott a kocsiból.
- Itt vagyok! Itt a pénz is! Engedje el őt! - kiabált be Harry.
- Nem úgy van az drága fiam! Gyere közelebb! - válaszolt apám.
Kinyitott a rozoga ajtót, majd eltűnt a szemem elől. Pár másodpercnyi csend következett, torkomban hatalmas gombóc növekedett, nem tudtam mi fog következni. Először Harry lépett be az ajtón, majd utána apám fegyverrel a kezében. Kitépte Harry kezeiből a pénzt tartalmazó zsákot, majd meglökte, egyenesen az ajtóm felé.
- Ott van! Menj be hozzá! - intett a fejével apám.
- Elmehetünk? Szabadon? - kérdezte Harry.
- Reggel.
Harry bizalmatlanul lépkedett az ajtóm felé. Lopva hátra pillantott, ahol apám még mindig rászegezte a fegyvert. Minden pillanat kínzó volt, nem tudtam mit tervez. Harry gond nélkül az ajtóm előtt termett, majd ujjait a kilincsre tapasztotta.
- Elviszem a kocsidat, ha nem gond. Reggelig maradjatok itt, addigra én már messze leszek! Új életet kezdek! - szólalt meg ismét apám, de ez annyira szokatlan volt tőle. Eddig az volt a célja, hogy megöljön minket. Most hagyná, hogy szabadon éljünk? Nagyon fura volt ez nekem.
Harry habozott egy kicsit, újra apámra pillantott, aki öntelten vigyorgott. A fegyvert nem akarta leereszteni.
- Ha nem akar bántani, miért nem rakja el a fegyvert?- kérdezte Harry, szavai az ő kétkedését is erősítették.
- Csak egy kis emlékeztetőt hagyok - nevetett fel ördögien. Vészjósló nevetését lövés kísérte. Harry teste az ajtónak esett. A lövés hangja visszhangzott a fejemben. Megölte őt.
Sziasztok! Meghoztam annak a maroknyi olvasómnak az új részt. Remélem tetszeni fog nektek, persze nem a leírtak.... hanem maga a stílus. De majd meglátjátok. Jó olvasást!
"A fájdalom, amely apró kis tüskeként szúrja a szívemet, tesz majd erőssé a következő csatában."
Fémes íz vegyült el a számban. Fejem minden második másodpercben nekiütődött a kemény földnek. Magam alatt éreztem a motor zúgását, az autó kerekeinek kátyúba irányzását. Szemeim előtt fátyolos világ tükröződött, hunyorítottam, próbáltam helyreállítani a látásomat. Nehezen ment. Kezeimmel felakartam tolni magam, de azok gyengén csuklottak vissza, mintha csak egy rongybaba lennék. Fejem újból lehanyatlott, éreztem a testemet uraló gyengeséget, mintha valami kiszívta volna belőlem az életet. Pár perccel később agyam zakatolni kezdett, a hasamhoz kaptam az egyik kezemet. Könnyek törtek elő a szemeimből, nem akartam elveszíteni a kisbabánkat. Görcsbe rándult a hasam, fájdalmasan ordítottam fel, minden másodperccel csak rosszabb lett. Nem tudtam mi történik velem.
- Fogd be! - apám reszelős hangján üvöltött a postás kocsi hátuljába ahol éppen a haláltusámat vívtam.
- Engedj el! Kérlek! - sikoltva kértem.
- Kussolj, vagy idő előtt megdöglesz!
A hasam rettentően görcsölt, a fájdalom nem akart alábbhagyni. Összeszorított fogakkal küzdöttem a hangok ellen amik felszínre próbáltak törni. Néha sikertelenül.
Úgy fél óra múlva a zötykölődés még erősebb lett. Letértünk a főútról. Ujjaimmal belekapaszkodtam a kocsi oldalába, hogy ne üssem meg még jobban magam. Megakartam óvni a babámat. De legbelül tudtam, hogy ez nem lehetséges. Sejtettem, hogy ami ezután vár rám, az lesz életem legborzasztóbb élménye. Annyira vágytam egy boldog életre, azt hittem ez megvalósulhat. Próbáltam magammal elhihetni, hogy velem is történhetnek jó dolgok, de ez nem így van, nekem csak a szenvedés és kín marad. A legjobban a babánkat sajnálom, neki nem szabadna ebben a harcban megsérülnie. Ha vesznem kell, egyedül akarok meghalni, őt nem akarom magammal vinni, de tudom, hogy ez nem lehetséges.
Nem sokkal később az autó fékeket csikorgatva állt meg. Hallottam ahogy a motor zúgása alább hagyott, majd az ajtó csapódását. Apám kinyitotta a csomagtartó ajtaját, a beáramló fény bántotta a szemeimet, hunyorítva néztem az előttem lévő alakot, sziluettje sötéten bámult rám.
- Megérkeztünk édesem! - megmarkolta a lábaimat, maga felé kezdett húzni.
Sikítva álltam ellen a lehetetlennek. Körmeim a fémen fülbántóan karmoltak végig, kapálózásom nem járt sikerrel, apám erősebbnek bizonyult nálam.
- Kérlek ne tedd ezt velem! - jajveszékelve próbáltam a hasamat védeni ahogy húzott.
- Miért nehezíted meg? Nem könnyebb lenne beletörődően engedelmeskedni?
Lábaim kapálózása alábbhagyott. Igaza volt, ha jól viselkedem, talán elérhetem azt, hogy ne bánjon velem túlzottan keményen.
- Ezt már szeretem - sziszegte vigyorogva.
Tekintetünk végre találkozott. Szemeiben kárörvendő fény csillogott, egy pillanatra sem vette le rólam szemeit, baljós vigyora mögött egy beteg elme nézett vissza rám.
- Azt teszem amit kérsz - lihegve ejtettem ki a szavakat.
Megmarkolta a felkaromat, és kirángatott a kocsiból. Az avar ropogott a talpunk alatt. Megsárgult falevelek hamvai felett vezetett az utunk egy leharcolt moly rágta faházhoz. Körülöttünk mindenhol sűrű növényzet burjánzott, amerre csak pillantottam fák ezrei sorakoztak. Egy erdő közepén voltunk. A házhoz rozoga falépcsők vezettek, minden lépésnél recsegett, mintha fájdalmában nyögött volna alattunk. Mikor az ajtóhoz értünk apám elővett egy ósdi kulcsot, kinyitotta a rozoga ház bejáratát. Belökött a dohos, lomokkal teli lyukba. Egy szék lába éppen az utamban volt, így átestem rajta. Kezeimmel felfogtam a padlóba való becsapódást, de a térdeim nem úszták meg ilyen könnyen. Nadrágom felszakadt, bőrömön mély horzsolás nyomok keletkeztek, tenyerem égett, apró vércseppek buggyantak elő belőle. Könnyeimet visszafojtva, mély lélegzet után álltam fel, apám csak állt az ajtóban, ajkai mosolyra húzódtak.
- Te szerencsétlen! Olyan vagy mint az anyád! - szólalt meg kis idő múlva.
- Miért teszed ezt velem? A saját véred vagyok! A lányod! - dühöm egy pillanat alatt elborította az agyamat.
- Anyádtól kérd számon! Ő tehet mindenről!
- Soha nem ártott neked! Mindig a kedvedben akart járni! Ha ő is tehet mindenről, miért engem kell büntetned? Nem elég az, hogy elvetted tőlem őt? - harag fröcsögött a számból.
- Nem vagy a lányom! - morogta. - Fogd be a pofád, vagy azt is megbánod, hogy megszülettél! - felém lépett, újra ráncigálni kezdte a karomat.
- Sohasem szerettél! Soha nem törődtél velem! Egy pillanatig sem! Mi az a dolog amiért nekem kell bűnhődnöm? Miért nem tudsz végre békén hagyni? - hisztérikus állapotba kerültem, egy pillanatra kiszabadultam a karmai közül, az ajtó felé futottam, de elkapott. Hajamnál fogva vonszolt, sikítottam fájdalmamban, könnyeimtől nem láttam.
- Nem vagy a lányom! Nem vagy a lányom! - üvöltötte.
Végig húzott a lomokkal teli nappaliból egy kis szobába. Éreztem ahogy az ujjaira csavarja a hajamat, úgy éreztem a fejbőröm elvált a koponyámtól. A fájdalom már olyan elviselhetetlen volt, hogy csak kapkodtam a levegőt, hangot nem tudtam kiadni magamból. Nagyot rántott rajtam, elengedett, egy matracra zuhantam. Arcom a mocskos anyagba csapódott. Feleszmélni nem volt időm, óriási rúgás érte a hasamat, majd még egy és még egy.
- Ne! - nyögtem némán.
Három rúgás után megkegyelmezett rajtam. Hallottam paranoiás hangját.
- Még nem ölhetem meg, még nem - suttogta.
Térdeimet felhúztam, magzatpózban, összegörnyedve feküdtem. Hasamat szorítva ordítottam a fájdalomtól. Görcsös rohamok törtek elő az alhasam irányából. Hörögtem kínomban, ismeretlen hangokat adtam ki magamból. Úgy éreztem valami ki akar törni onnan. Tudtam, hogy éppen elvetélek, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat, teljesen magába szippantott ez az érzés, szemeim leragadtak, teljesen elnyelt a fájdalom és a sötétség.
Még nem nyitottam ki a szemeimet. Tudatom kezdett visszatérni. Gondolatok repkedtek ide oda bennem. A hasamban éles fájdalom cikázott. Nem mertem kinyitni a szemeimet, próbáltam magammal elhitetni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Otthon fekszem Harry karjaiban, és csak beképzelem a fájdalmat. De pár másodperccel később rá kellett jöjjek, hogy minden valós. A fájdalom a hasamban, és az elrablás ténye is.
Erőtlenül próbáltam mozgatni a végtagjaimat, de minden mozdulat kínzó volt. A szoba sötétbe burkolózott, semmit nem láttam. Odakintről sem hallottam semmi furcsát, egyedül szapora légzésem töltötte be a teret. Kezemmel gyengéden végigtapogattam a hasamat. Imádkoztam a kisbabámért, bár tudtam, hogy semmi esélye annak, hogy megmenekült volna. Ujjaim már az ágyékomnál jártak, ragacsos, meleg anyagba ütköztek. Tudtam, hogy az a valami vér. Az én vérem.
Sziasztok! Új rész! Tudom késtem, de a lényeg, hogy itt van. :) Jó olvasást.
"Amikor ezt az életnek hívott játékot játszod, emlékezz arra, hogy senki nem mondta, hogy igazságos lesz."
Azt hittem régen, hogyha rám talál az igaz szerelem, boldog leszek, és semmi nem állhat majd közénk. Most rá kellett jöjjek, hogy ez nem így van. Úgy gondoltam a kórházban eltöltött hetek után, hogy apám jelenléte nem okoz majd nagy gondokat, de ahogy múlt az idő, egyre jobban befészkelte magát egy gondolat a fejembe. Nem élhetünk boldogan addig, míg őt el nem kapják.
Amióta felhoztam a költözést, Harry máshogy viselkedik velem, néha azt hiszem, már nem szeret úgy, ahogyan én őt. Ha hazaér a munkából, egy gyors puszival üdvözöl, és besiet a fürdőszobába. Mire végez, általában már alszom, vagy úgy teszek mintha aludnék, nem tudom, hogyan kezdhetnék bele a mondandómba, nem akarok még jobban eltávolodni tőle, de ha nem teszek semmit, ez a helyzet sem visz majd közelebb minket egymáshoz.
A reggeli rosszulléteim egyre gyakrabban jöttek elő, furán éreztem magam, mintha nem lenne minden rendben velem. Még mindig betudtam a sok idegeskedésnek, de mikor hetekig kimaradt a menzeszem, gyanakodni kezdtem. Megijedtem, nem tudtam Harry-nek elmondjam-e vagy sem. Vajon örülne ha esetleg terhes lennék? Vagy ugyanilyen távolságtartó lenne velem mint az elmúlt két hétben? Végül úgy döntöttem veszek egy tesztet, az majd biztosít engem arról, hogy várandós vagyok-e. Harry-nek nem szóltam a gyanúmról, nem akartam őt ezzel is terhelni, viszont a teszt nem hazudott, pozitív eredmény fogadott, így kénytelen voltam magamnak is, Harry-nek is bevallani ami jelenleg bennem zajlik.
Éppen a tükör előtt nézegettem magam, a hasamat vizsgáltam, mikor hazaért Harry. Hallottam a kulccsal babrálni, egyből a bejárathoz siettem, széles vigyorral fogadtam őt. Nem tudta mire vélni az örömömet, egyszerűen csak ő is elmosolyodott, olyan volt mint a veszekedésünk előtt.
- Figyelj - kezdett bele. - Én nem szeretnék haragban lenni, remélem megértettél, hogy miért nem akarok innen elmenni. Ha el is költöznénk, mi a garancia arra, hogy nem követne? Nem szeretnék életem végéig bujkálni. Itt van egy biztos állásom, és segíteni fogok neked is a későbbiekben, hogy munkát találj, csak egy kicsit még várj, legalább addig amíg eltelik pár hónap, hogy biztosak legyünk benne, hogy apád már lenyugodott. Rendben?
- Igazad van, de érts meg engem is - kezeimmel átkaroltam a nyakát, így elég közel kerültünk egymáshoz. - Szeretnék úgy élni, hogy nem kell félnünk. Én bízok benne, hogy nem követne, de igazad van, nem tudjuk mit forgat a fejében, egy lépéssel mindig előttünk fog járni. Csak annyit tehetünk, hogy éljük tovább az életünket. - Halványan elmosolyodtam, majd egy csókot hintettem ajkaira. - Lenne még itt valami - lesütöttem a szemeimet, arcomon halvány pír jelent meg, néhány mély lélegzet után ráemeltem a tekintetem.
- Mi az? - tekintete zavartságról árulkodott, talán azt hitte újból apám lesz a téma.
- Még nem vagyok benne biztos, de valami nincs rendben velem - nyögtem ki.
- Beszélj érthetőbben, mi az, hogy nincs veled minden rendben? - gyengéden eltolt magától, hogy jobban szemügyre tudjon venni.
- Azt hiszem terhes vagyok, Harry.
Homlokát ráncolva fogta fel az információt, hirtelen semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. A hasamra tévedt a tekintete.
-Teljesen biztos vagy benne? - kérdezte még mindig póker arccal.
- Még nem, de vannak ráutaló jelek. Nem örülsz? Talán nem szeretnéd? - kétségbe estem a gondolattól, hogy talán nem akarna engem így, nem akarna minket.
- Ne mondj ilyeneket, persze, hogy szeretném! Csak nem szeretnék csalódni, ha mégsem! Minden álmom egy kisbaba, tőled! - karjai közé font engem, olyan óvatosan ahogy eddig talán még sohasem. - Szeretlek - suttogta.
Könnyeim utat törtek maguknak, annyi szenvedés után végre talán kapunk jót is, egy kisbaba személyében. Napokkal később elmentünk egy orvoshoz is, aki megerősített minket a gyanúnkban. Hivatalosan is kimondta, hogy terhes vagyok, méghozzá azt is, hogy a második hónapban járok. A hasamon ugyan még nem látszik semmi sem, én mégis érzem, hogy valami zajlik bennem, egy kis élet növekszik idebent, ami felér egy csodával, azt hittem a sok rettegés után nem ér engem semmi jó sem, de most mégis be kell ismernem azt, hogy léteznek még csodák, Harry belecsöppent az életembe, megmentett, és megajándékozott egy kisbabával is, a mi közös gyermekünkkel.
1 hónap múlva
Igaza volt Harry-nek, apám végre lenyugodott és békén hagyott minket. Az elmúlt egy hónapban nem volt miért aggódnunk, Harry épségben hazaért minden este, és én is jól voltam, kezdtem elfogadni a tényt, hogy boldogok lehetünk. A hasam kezdett növekedni, de még mindig nem volt akkora, hogy észrevehető legyen. Harry minden este megpuszilgatja a hasamat, soha nem hagyja ki ezt a kis rítust.
A védelmünkre felállított rendőri csoportot megfelezték, már csak éjszaka figyelték a gyanús elemeket a házunk körül. Mikor megtudtam, megijedtem egy kicsit. Harry szerint nem kell aggódnunk, ha apám akart volna már eljött volna, lehet igaza van, én mégis legbelül rettegek a gondolatától, hogy egyszer csak beállít, ráadásul pont most, hogy terhes vagyok. A napjaink végre kezdtek egy jól megrendezett kerékvágásban folyni, nem szerettem volna, ha ebbe bárki is belerondítana. Ha csak sejtettem volna, hogy hamarosan ez az idilli boldogság hamarosan megsemmisül...
Egyik nap, éppen az egyik orvosi vizsgálatra készülődtem, Harry érkezése is hamarosan esedékes volt. Mindig ő vitt el a kivizsgálásokra. Imádta nézni az ultrahangképeket, pedig a babánk még nagyon picike volt, szinte semmit nem lehetett még kivenni az elmosódott körvonalakból, de ő mégis annyira boldog volt mikor láthatta.
Valaki leállította a ház előtt az autó motorját, egyből az ablakhoz siettem, azt hittem Harry az. De nem ő volt, egy nagy postás autó parkolt a garázs elé. Már siettem is az ajtóhoz, hogy kinyissam a postásnak, az ablakból nem láttam az arcát. Sapkája az arcába volt húzva, kezében egy kis csomaggal közeledett az ajtó felé. Amint megnyomta a csengőt kinyitottam.
- Jó napot! - üdvözöltem.
Nem viszonozta egyből a köszönésemet, lassan emelte fel a fejét, hogy jobban szemügyre tudjam venni az arcát. De amint megpillantottam, a lélegzetem is elakadt. Csak meredtem rá, kezeim alig akartak megmozdulni. Elvigyorodott az arc kifejezésemen, eldobta a kezében lévő csomagot és kezeit felém nyújtotta. Végre észbe kaptam, így megpróbáltam rácsukni az ajtót. Lélegzetem szapora lett, szívem ezerrel dübögött. Egyik kezével megfogta az ajtót, próbálta megakadályozni, hogy becsukjam.
- Engedj be, kislányom! Csak beszélni akarok veled! - hadarta idegesen.
Nem tudom hogyan, de betudtam csukni az ajtót. Apám folyamatosan kiabálta, hogy engedjem be, vagy rosszul fogok járni. Levegőért kapkodtam, nem tudtam mitévő legyek. Az idegesség felőrölte minden energiámat. A telefonért nyúltam, Harry-t tárcsáztam. Hiába csengett ki számtalanszor, nem vette fel. Pánikba estem, apám egyre csak az ajtót rugdosta. Telefonnal a kezemmel kerestem kiutat, vagy búvóhelyet. Mivel nem volt hátsó ajtónk, így kénytelen voltam búvóhely után kutatni. Nem volt jobb ötletem, felrohantam a szobánkba, és elbújtam a gardróbunkban. Szinte hallottam a szívemet, úgy vert odabent mintha kiakarna szabadulni. Pár pillanattal később, hangos recsegés hallatszott a földszintről. Apám bejutott a házba. Újabb adrenalin löketet kaptam, újra tárcsáztam Harry-t, telefonnal a fülemen vártam a megsemmisítő vereséget apámmal szemben. Hallottam lépteit, hívogató szavait.
- Gyere elő! - mondta nyájasan.
Ez a pillanat annyira emlékeztetett anyám halálának napjára. Akkor is bujkáltam előle, ugyanaz a félelem hasított belém mint akkor. Hallottam ahogy számtalanszor kicseng a telefon, Harry nem vette fel, már majdnem feladtam, mikor Harry beleszólt bársonyos hangján.
- Szia életem! - szinte láttam ahogy mosolyog.
- Harry! Itt van! - remegő kezem alig tartotta a készüléket.
Abban a pillanatban a gardrób ajtaja feltárult, ott állt apám fegyverrel a kezében. Vigyorra húzta vékony ajkait, diadalittasan tekintett le rám.
- Most meg vagy! - lesuhintott felém, az arcomat találta el, talán a fegyverrel, nem tudom. Harry folyamatosan kiabált a telefonba, de hangja egyre távolabbról hallatszott, ahogy kiesett a kezemből a telefon. Éreztem ahogy kiserken a vér a halántékom körül, az ütés erejétől szédülni kezdtem, majd pár másodperccel később erőm elhagyott, és felfalt a sötétség.
Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok az új részre, de most minden összejött, nem is magyarázkodok, a lényeg az, hogy visszatértem. Remélem vagytok még páran akik olvassák a blogot. Jó olvasást!
"Mindig a szerelemtől szenvedünk, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem szenvedünk semmitől."
Oltalmazó karjai között feküdtem, bőre illata töltötte ki minden érzékemet. Fejem a mellkasán pihent, mint az utóbbi pár nap reggelein is. Tudtam, hogy felébredt, ujjai rakoncátlan tincseimmel játszottak, olykor simogatott, vagy megpuszilt, talán azt akarta, hogy felébredjek én is. Átöleltem csupasz derekát, de előbb ujjbegyeimmel simítottam végig puha bőrét, mire halkan kuncogni kezdett.
- Régóta fent vagy? - kérdeztem kis idő múlva.
- Egy ideje - felelte.
Gyengéd csókot nyomott a fejem búbjára, majd letolta magát mellém, úgy, hogy farkasszemet néztünk. Göndör fürtjei szemtelenül álltak össze-vissza, smaragd szemei szinte világítottak a világosságban, dús ajkainak hívó szava ott csilingelt a fülemben. Elmosolyodott, észrevehette, hogy minden négyzet millimétert átvizsgáltam az arcán.
- Olyan tökéletes vagy - suttogtam.
- Nem igaz - suttogta vissza, majd homlokát az enyémnek nyomta.
Szemei az enyémekbe fúródtak, egyikünk sem akarta levenni a másikról a tekintetét. Íriszeiben megcsillant valami, halványan mosolygott, mintha készülne valamire. Ő törte meg a pillanatot, egyre közeledett ajkaival, míg végül találkoztak az enyémekkel. Nem volt gyengéd ezúttal, ajkai vadul estek nekem, szinte fájt ahogy a fogaimnak csapódott. Halkan felszisszentem az érintésére, mire még többet adott bele. Karjaival a hátamra fordított, combjaim közé furakodott, de egy percig sem szakadt el tőlem. Csípőjét nekem dörzsölte, férfiassága a combomat és az ágyékomat érintette, éreztem mennyire kíván engem. Beszálltam a játékába, élveztem mikor előtör belőle valami mélyről: Az állat. Nem mindig a gyengédség a fontos, hanem a szenvedély.
Többszöri próbálkozás után megharaptam alsó ajkát, halk hangot hallatott, de nem vált el tőlem, még jobban feltüzeltem. Kezei oldalamat szántották végig, majd megállapodtak a melleimnél, pólóm alá siklottak ujjai, rájuk markolt, felnyögtem durvaságától, de még élveztem amit velem tett. Kezeimmel meztelen hátán kirándultam, úgy véltem ideje nekem is bedurvulnom, ujjaimat először gyengéden húztam bőrén végig, majd fenekénél körmeimet belemélyesztettem, ha nem lett volna rajta alsó gatya talán mélyebbre is ment volna. Belenyögött ajkaimba, újra belé nyomtam körmeimet, hangja már fájdalmat is tükrözött, de élvezte, tudtam. Ágyékát ritmusra tolta nekem, ami teljesen felvillanyozott. Számtól elszakította magát, egészen a nyakamig csókokkal hintette be e bőrömet, majd minden figyelmeztetés nélkül belém harapott, szívni kezdte a nyakhajlatomat, felnyögtem és mélyebben nyomtam körmeit immáron a hátába. Éreztem ahogy izzik körülöttünk a levegő, csípőjét erőteljesen lökte nekem, kis idő múlva minden zavaró textil lekerült a testünkről. Csupaszon feküdt rajtam, minden érintése vágytól égett, akár csak az enyém. Átadtuk magunkat a szenvedélynek és sodródtunk egymás karjai között a gyönyör felé...
Összeölelkezve pihentünk, szívünk pillanatról pillanatra nyugodtabb lett, szapora légzésünk egyre csendesedett, kósza izzadság cseppek gördültek le a homlokomon, így úgy döntöttem ideje zuhanyozni. Harry-t is magam után húztam, nem ellenkezett, a zuhany alatt állva csak folyattuk magunkra a vizet, hosszan nézett engem, mint akit megbabonáztak.
- Szeretlek - suttogta.
- Én is téged.
- Ebben a házban biztonságban leszünk, ígérem - fejemet a vállához nyomtam, karjaimmal átöleltem őt, ő is így tett, csupasz bőrünk eggyé olvadt a víz folyamának közepette.
Három hete voltunk már a rendőrség által védett, titkos házban. Harry-t felmentették a vádak alól, a vallomásom után ajánlották fel, hogy lakjunk itt, amíg az apámat elő nem kerítik. Én még sem éreztem magam teljesen biztonságban. Apám olyannyira őrült, hogy nem fogja feladni, hogy rám ne találjon. A kórházban hagyott üzenete után még biztosabb voltam benne, hogy minden követ meg fog mozgatni, hogy ránk találjon. Harry próbált nyugtatni, de legbelül rettegtem a gondolatától, hogy egyszer egy nap apám az ajtóban fog állni. Harry ráadásul visszament dolgozni a munkahelyére, ami még nagyobb félelemmel töltött el, hisz apám bármikor kilesheti őt, de a rendőrök biztosítottak minket arról, hogy egy ideig váltott műszakban őrzik majd a házunkat. Én még a boltba is félek kitenni a lábamat, minden utca saroknál a hátam mögé pillantok, mint egy paranoiás, és ami azt illeti az is lettem. Ha egy ág megreccsent mögöttem, remegni kezdtem az idegességtől és futottam, egészen hazáig, vagy a boltig.
Lehet az sok idegeskedés tehetett róla, de ma reggel, miután Harry dolgozni indult, hányingerem támadt, és meglátogattam hosszú percekre a mosdót. Percekig görnyedtem a WC csésze fölött, majd szerencsére elmúlt a rosszullétem, alaposan fogat mostam, majd reggeli után állás után keresgéltem az interneten. Harry nem akarta, hogy dolgozzak, jobban szerette volna, ha itthon tudhat biztonságban. De én majd' megőrültem a négy fal között, úgy gondoltam valamit muszáj csinálnom, mert ezt sokáig így nem mehet. Két lehetőség közül választhattam. Vagy kockára teszem én is, hogy apám ránk találjon, vagy elköltözünk egy messzi városba, vagy országba, ahol senki nem bánthat majd minket. Én az utóbbi opciót választottam, ami Harry-nek egy cseppet sem tetszett. Mikor hazaért felhoztam neki a témát.
- Figyelj, Rosy! Visszavettek a munkahelyemre, aminek valljuk be vajmi kevés esélye volt. Bár nem lettem főigazgató, ami cseppet sem lepett meg, maradhattam helyettes, aminek nagyon örülök. Nem szeretném itt hagyni ezt a várost, imádom a munkámat! - tárta szét értetlenül a karjait, azt hittem támogatja majd az ötletemet, itt már sejtettem, hogy belekezdtünk kapcsolatunk első vitájába, amihez egyáltalán nem volt kedvem.
- Ha itt maradunk, ránk talál! És amúgy is, nekem csinálnom kell valamit, mert megöl az unalom! Nem várhatod el tőlem, hogy örökké bezárva éljek! Ugye nem akarsz úgy bánni velem mint Rob? - szaladt ki számon, elég dühös voltam, így nem tudtam az indulataimat kordában tartani.
- Úgy mit Rob? - idegesen nyalta meg alsó ajkát, kócos hajába túrt, majd pár lépést megtéve, előttem állt meg, tekintete rideg volt, soha nem láttam még ilyennek. Mély levegőt vett, majd folytatta. - Azt érzed bezárlak? Bántalak? - hosszan a tekintetemet vizsgálta.
Arcom vonásai meglágyultak, szomorúan néztem rá. - Dehogy! Csak nem akarok újra bezárva élni! Szabad akarok lenni!
- Szerinted megfosztalak a szabadságodtól? - méregetett még mindig.
- Nem! Nem te! Apám tehet róla! Ezért kérlek arra, hogy költözzünk el. Egy másik országban új életet kezdünk! Csak mi ketten! - megragadtam izmos felkarját, ami merev volt. Nem viszonozta az érintésem, elfordult tőlem.
- Azt kéred dobjak el mindent? Hagyjam itt az országot ahol születtem? A barátaimat? - kérdezte háttal állva.
- Azt hittem megérted. - lehajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg szeret-e annyira ahogy mindig mondja. Miért akar itt maradni?
- Rosy, én megértelek! De te is érts meg engem! Nem dobhatok el mindent csak úgy! Mit fogunk dolgozni egy idegen országban? Hol fogunk lakni? Ez nem egy romantikus film ahol csak úgy csapot-papot ott hagyhatsz és elfuthatsz a gondok elől! - ismét felém fordult, ujjai felemelték az államat, így kénytelen voltam belenézni megenyhült szemeibe. - Nagyon szeretlek téged, de ezt ne kérd tőlem - szinte suttogta, majd egy apró puszit adott az ajkaimra, majd a konyha felé indult.
Ott hagyott kétségek között, csak álltam másodpercekig, és azon töprengtem, hogy vajon hallgatnom kellene rá, vagy a saját utamat kellene járnom. De bármennyire is el akartam menekülni, nélküle nem tudnék, a lelkem vele maradna. És azt mondják lélek nélkül az ember megcsonkított csontkupac, ami egyet jelent a halállal.
Sziasztok! Új részt hoztam nektek. Előreláthatólag két hét múlva tudok ismét részt felrakni. Azt is tudom már, hogy pár rész lesz még, (talán húsz részes lesz összesen) és befejezem a történetet. Jó olvasást!
Feladtam. Úgy éreztem nincs kiút a helyzetemből. Minden perc maga volt a pokol az apámmal, és Harry nélkül. Inkább választottam a halált, bármennyire is féltem, ez volt a legjárhatóbb út előttem.
- A picsába! - apám távoli hangja visszhangzott a fülemben. Éreztem ahogy megragadta a csuklómat, szemeimet nem tudtam kinyitni, gyengeség ölelt körül, minden másodperccel egyre jobban lehúzott a mélybe, míg végül eszméletemet vesztettem. Mikor újra magamhoz tértem, már nem a sötét, dohos szoba fogadott. Erőtlenül pislogtam, míg végül kirajzolódtak előttem a fehér falak. Mély levegőt vettem, éreztem a fertőtlenítőszerek illatát, tudtam, hogy csakis kórházban lehetek. Körbepillantottam a kis szobán, egyedül voltam, nem emlékeztem hogyan kerültem ide, de azt biztosra tudtam, hogy csak apám hozhatott be a kórházba. Miért tette?
Fájdalom nyilallt a csuklómba, ekkor vettem észre a kezemet borító hatalmas dudort, fehér kötszerrel volt elszorítva a vágás amit magamnak okoztam. Pár pillanatig meredtem a géz csomóra, hogy tudtam magammal ezt tenni? Bár, ahogy jobban belegondoltam, talán ez volt az egyetlen esélyem, hogy megszabaduljak apámtól.
Az agyam zakatolni kezdett, most azonnal meg kell szöknöm! Ha apám hozott be, nem lehet túl messze!
Azt hittem sokkal erősebb vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy ez közel sincs így. Mikor letettem a lábaimat a padlóra, mintha nem hozzám tartoztak volna, alám csuklottak. Ép, és vágott kezemmel megkapaszkodtam a kis komódban ami az ágyam mellett volt, felhúztam magam térdelő helyzetbe, majd meglöktem magam a lábaimmal, így felültem az ágyra, ekkor vettem észre, a komódon elhelyezett kis papírt. Nem tudtam, hogy nekem szól-e, vagy nem, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet benne. Óvatosan vettem el, mintha arra vártam volna, hogy valaki megállít benne, hogy elvegyem. Széthajtottam, majd olvasni kezdtem azt a pár szót ami benne állt.
"Még nem halhatsz meg! De ígérem, egyszer meg fogsz!"
Pár másodpercig még meredtem a szálkás betűkre a kis papír fecnin, szívem heves dobogása egyszer csak alábbhagyott, bármennyire is fenyegetőnek hangzott az üzenete, boldogsággal töltött el a tudat, hogy szabad vagyok.
Ez azt jelentette, hogy nem vár rám odakint, egy darabig biztonságban lehetek, talán Harry-t is megmenthetem a börtöntől.
Az ajtó egyszer csak kinyílt, tudtam, hogy nem lehet az apám, mégis megrémültem. Egy ápolónő lépett be a szobába, mellette egy ismeretlen nővel az oldalán.
- Jó reggelt, Kisasszony! - üdvözöltek mosolyogva.
- Jó reggelt! - viszonoztam a köszönést.
- Feküdjön vissza, még pihennie kell! - lépett mellém az ápoló, betakargatott, a papírt kiakarta venni a kezemből, de nem engedtem neki, bosszúsan a másik nő háta mögé állt, onnan méregetett.
- Mrs Jhonson vagyok, az ön pszichiátere! - felém nyújtotta jobbját a nő, visszakozva, de elfogadtam.
- Miért van itt? - kérdeztem kis idő múlva.
- Az öngyilkossági kísérlete miatt. A kísérője mondta az orvosoknak mikor behozta önt. Viszont azóta ő eltűnt, ennek már két napja. Így azt sem tudtuk meg, mi az ön neve. Szabad tudni? - kérdezte kedvesen. Szőke, hosszú hajába túrt, majd zöld szemeivel kémlelt tovább.
- Persze, Rosy Hamilton vagyok. És az aki behozott, az az apám lehetett! Fogva tartott hetekig! Elrabolt! - kifakadtam, az utolsó szavakat üvöltöttem.
A két nő egymásra nézett, majd az ápolónő kiviharzott a szobából.
Később egy rendőr hallgatott ki apámmal kapcsolatban, elmondtam neki mindent. Harry ártatlanságától kezdve az öngyilkossági kísérletemig. Megígérte, hogy beszél azzal a nyomozóval aki Harry ügyében felelős. Egy napot kellett várnom arra, hogy megjelenjen előttem a nyomozó és Harry ügyvédje.
- Mr Stone - nyújtotta kezét az ügyvéd, majd a nyomozó is Mr Stevenson. - Már hetek óta kerestük önt! - kezdett bele az ügyvéd. - Mr Styles azt állította, hogy csak on tudja elmondani az igazságot.
Félszegen bólintottam, zavarban voltam a két hivatali személlyel szemben. Nekik is elmondtam amit előző nap a másik rendőrnek. Megmutattam a papírt is amit nekem hagyott apám. Kérdéseket tettek fel, reméltem, hogy meggyőztem őket Harry ártatlanságáról. A nyomozó azzal búcsúzott el, hogy mindenképpen utána néznek az apámnak, talán azt hitte, hogy hazudok? Hazudnék arról, hogy él? Mikor elment, Dr Stone fordult hozzám mosolyogva.
- Ne is törődjön ezzel a nyomozóval, Azt hitte elkapta a rossz fiút, és most kiderült, hogy mégsem.
- Mondja Ügyvéd Úr, Harry-t mikor engedik szabadon?
- Hát, ha rajtam múlik, akár ma este, mindent megteszek, hogy szabadlábon védekezhessen addig amíg meg nem találják az apját. Ígérem hamarosan találkoznak! - Pár percig még maradt, majd ő is egyedül hagyott engem, mikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy egy rendőr áll az ajtóm előtt, ezek szerint komolyan vették a vádjaimat, védelem alá helyeztek.
Az ápolónők folyamatosan hozták nekem a jobbnál jobb ételeket, így erőm is hamarosan visszatért, a vérveszteség miatt rengeteget kellett innom, aminek következtében sokszor kellett a mosdóba járnom. Másnap este éppen a kezeimet mostam mikor újból hallottam az ajtóm nyitódását.
- Nem kérek több kaját! Nem fér belém több! - nevettem. Nem jött válasz, csak lépteket hallottam. - Ki az? - kérdeztem rémülten.
- Én! - jött a válasz.
Hangját hetekkel ezelőtt hallottam, mégis mintha évek teltek volna el. Mély baritonja átjárta a szívem, ami dübörögve jelezte örömét. Kiszaladtam a mosdóból. Harry állt előttem, beesett arca, megtört tekintete elárulta min ment keresztül az elmúlt hetekben. Mégis mosolygott, szája szélén megjelenő gödröcskék olyanok voltak mint régen, mikor beleszerettem. Odasietett hozzám, karjait körém fonta, úgy szorított magához, mintha attól félne, hogy egy szélvihar kitéphetne a kezei közül.
- Annyira sajnálom! - dünnyögte a hajamba.
- Nem te tehetsz róla! - szipogtam a pulcsijába.
- Azt sajnálom, hogy kételkedtem benned! Azt hittem cserben hagytál! Miközben az a szemét elrabolt téged! Bocsáss meg nekem! - hangja elérzékenyült volt, talán sírt is, de nem akartam ránézni, nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát.
- Semmi baj! Már vége! - ujjaimat hátán futtattam végig, mintha azt vizsgáltam volna, hogy meg van-e minden porcikája.
Karjait még erősebben fonta körbe körülöttem. Éreztem szíve dobbanásait, zakatolt akárcsak egy vonat.
- Úgy hiányoztál! - suttogta.
- Te is! - végre ráemeltem a tekintetem, könnyei a szemeiben csillogtak, de nem engedte őket el, nyomban elpislogta őket, mikor ránéztem.
- Ugye nem bántott téged? - kérdezte.
- Túléltem! - mosolyogtam savanyúan, nem akartam terhelni őt.
- Az ügyvédem elmondott mindent, apád még szabadlábon van, addig nem vagyunk biztonságban amíg le nem csukják. Ugye tudod?
- Tudom.
Gyengéden végig simított a kötésemen, arcára fájdalom ült ki.
- Ha meghaltál volna... én... én... - dadogott.
- Nincs semmi baj! - nyugtattam, majd újra átöleltük egymást. Apró puszikkal hintettem be a nyakát, majd az arcát, ajkait hirtelen az enyémekre tapasztotta, egy kis csók volt csupán, én mégis a mennyekben éreztem magam. Elváltam ajkaitól, és a szemeibe néztem, olyan gyönyörűek voltak, ragyogtak rám, akár a csillagok.
Megfogtam az egyik kezét és az ágyamhoz húztam őt. Leült, hátát a falnak döntötte, fejemet a mellkasára helyeztem, kezeinket összekulcsoltuk, minden perccel boldogabb lettem, hogy velem van, soha nem akartam őt többé elengedni. Másik kezével a hajamat kezdte el simogatni, szótlanul feküdtünk az ágyban, a percek így teltek el, mindaddig amíg be nem sötétedett.
- Ugye nem hagysz itt? - kérdeztem, attól tartottam, hogy egyedül fog hagyni.
- Soha! - válaszolt, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Megszorítottam a kezét, majd lassan elnyomott az álom a karjaiban, biztonságban éreztem magam mellette. Tudtam, hogy ő nem tud aludni, miattam rengeteg szörnyűséget kellett kiállnia, amit nehezen tud majd elfelejteni. De végre együtt voltunk, és csak ez számított.
