2014. november 19., szerda

17.Rész -Egyszer fent, egyszer lent-

 Sziasztok! Új rész! Tudom késtem, de a lényeg, hogy itt van. :) Jó olvasást.


"Amikor ezt az életnek hívott játékot játszod, emlékezz arra, hogy senki nem mondta, hogy igazságos lesz."

Azt hittem régen, hogyha rám talál az igaz szerelem, boldog leszek, és semmi nem állhat majd közénk. Most rá kellett jöjjek, hogy ez nem így van. Úgy gondoltam a kórházban eltöltött hetek után, hogy apám jelenléte nem okoz majd nagy gondokat, de ahogy múlt az idő, egyre jobban befészkelte magát egy gondolat a fejembe. Nem élhetünk boldogan addig, míg őt el nem kapják.
Amióta felhoztam a költözést, Harry máshogy viselkedik velem, néha azt hiszem, már nem szeret úgy, ahogyan én őt. Ha hazaér a munkából, egy gyors puszival üdvözöl, és besiet a fürdőszobába. Mire végez, általában már alszom, vagy úgy teszek mintha aludnék, nem tudom, hogyan kezdhetnék bele a mondandómba, nem akarok még jobban eltávolodni tőle, de ha nem teszek semmit, ez a helyzet sem visz majd közelebb minket egymáshoz.

A reggeli rosszulléteim egyre gyakrabban jöttek elő, furán éreztem magam, mintha nem lenne minden rendben velem. Még mindig betudtam a sok idegeskedésnek, de mikor hetekig kimaradt a menzeszem, gyanakodni kezdtem. Megijedtem, nem tudtam Harry-nek elmondjam-e vagy sem. Vajon örülne ha esetleg terhes lennék? Vagy ugyanilyen távolságtartó lenne velem mint az elmúlt két hétben? Végül úgy döntöttem veszek egy tesztet, az majd biztosít engem arról, hogy várandós vagyok-e. Harry-nek nem szóltam a gyanúmról, nem akartam őt ezzel is terhelni, viszont a teszt nem hazudott, pozitív eredmény fogadott, így kénytelen voltam magamnak is, Harry-nek is bevallani ami jelenleg bennem zajlik.

Éppen a tükör előtt nézegettem magam, a hasamat vizsgáltam, mikor hazaért Harry. Hallottam a kulccsal babrálni, egyből a bejárathoz siettem, széles vigyorral fogadtam őt. Nem tudta mire vélni az örömömet, egyszerűen csak ő is elmosolyodott, olyan volt mint a veszekedésünk előtt.

- Figyelj - kezdett bele. - Én nem szeretnék haragban lenni, remélem megértettél, hogy miért nem akarok innen elmenni. Ha el is költöznénk, mi a garancia arra, hogy nem követne? Nem szeretnék életem végéig bujkálni. Itt van egy biztos állásom, és segíteni fogok neked is a későbbiekben, hogy munkát találj, csak egy kicsit még várj, legalább addig amíg eltelik pár hónap, hogy biztosak legyünk benne, hogy apád már lenyugodott. Rendben?

- Igazad van, de érts meg engem is - kezeimmel átkaroltam a nyakát, így elég közel kerültünk egymáshoz. - Szeretnék úgy élni, hogy nem kell félnünk. Én bízok benne, hogy nem követne, de igazad van, nem tudjuk mit forgat a fejében, egy lépéssel mindig előttünk fog járni. Csak annyit tehetünk, hogy éljük tovább az életünket. - Halványan elmosolyodtam, majd egy csókot hintettem ajkaira. - Lenne még itt valami - lesütöttem a szemeimet, arcomon halvány pír jelent meg, néhány mély lélegzet után ráemeltem a tekintetem.

- Mi az? - tekintete zavartságról árulkodott, talán azt hitte újból apám lesz a téma.

- Még nem vagyok benne biztos, de valami nincs rendben velem - nyögtem ki.

- Beszélj érthetőbben, mi az, hogy nincs veled minden rendben? - gyengéden eltolt magától, hogy jobban szemügyre tudjon venni.

- Azt hiszem terhes vagyok, Harry.

Homlokát ráncolva fogta fel az információt, hirtelen semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. A hasamra tévedt a tekintete.

-Teljesen biztos vagy benne? - kérdezte még mindig póker arccal.

- Még nem, de vannak ráutaló jelek. Nem örülsz? Talán nem szeretnéd? - kétségbe estem a gondolattól, hogy talán nem akarna engem így, nem akarna minket.

- Ne mondj ilyeneket, persze, hogy szeretném! Csak nem szeretnék csalódni, ha mégsem! Minden álmom egy kisbaba, tőled! - karjai közé font engem, olyan óvatosan ahogy eddig talán még sohasem. - Szeretlek - suttogta.

Könnyeim utat törtek maguknak, annyi szenvedés után végre talán kapunk jót is, egy kisbaba személyében. Napokkal később elmentünk egy orvoshoz is, aki megerősített minket a gyanúnkban. Hivatalosan is kimondta, hogy terhes vagyok, méghozzá azt is, hogy a második hónapban járok. A hasamon ugyan még nem látszik semmi sem, én mégis érzem, hogy valami zajlik bennem, egy kis élet növekszik idebent, ami felér egy csodával, azt hittem a sok rettegés után nem ér engem semmi jó sem, de most mégis be kell ismernem azt, hogy léteznek még csodák, Harry belecsöppent az életembe, megmentett, és megajándékozott egy kisbabával is, a mi közös gyermekünkkel.

1 hónap múlva

Igaza volt Harry-nek, apám végre lenyugodott és békén hagyott minket. Az elmúlt egy hónapban nem volt miért aggódnunk, Harry épségben hazaért minden este, és én is jól voltam, kezdtem elfogadni a tényt, hogy boldogok lehetünk. A hasam kezdett növekedni, de még mindig nem volt akkora, hogy észrevehető legyen. Harry minden este megpuszilgatja a hasamat, soha nem hagyja ki ezt a kis rítust.

A védelmünkre felállított rendőri csoportot megfelezték, már csak éjszaka figyelték a gyanús elemeket a házunk körül. Mikor megtudtam, megijedtem egy kicsit. Harry szerint nem kell aggódnunk, ha apám akart volna már eljött volna, lehet igaza van, én mégis legbelül rettegek a gondolatától, hogy egyszer csak beállít, ráadásul pont most, hogy terhes vagyok. A napjaink végre kezdtek egy jól megrendezett kerékvágásban folyni, nem szerettem volna, ha ebbe bárki is belerondítana. Ha csak sejtettem volna, hogy hamarosan ez az idilli boldogság hamarosan megsemmisül...

Egyik nap, éppen az egyik orvosi vizsgálatra készülődtem, Harry érkezése is hamarosan esedékes volt. Mindig ő vitt el a kivizsgálásokra. Imádta nézni az ultrahangképeket, pedig a babánk még nagyon picike volt, szinte semmit nem lehetett még kivenni az elmosódott körvonalakból, de ő mégis annyira boldog volt mikor láthatta.

Valaki leállította a ház előtt az autó motorját, egyből az ablakhoz siettem, azt hittem Harry az. De nem ő volt, egy nagy postás autó parkolt a garázs elé. Már siettem is az ajtóhoz, hogy kinyissam a postásnak, az ablakból nem láttam az arcát. Sapkája az arcába volt húzva, kezében egy kis csomaggal közeledett az ajtó felé. Amint megnyomta a csengőt kinyitottam.

- Jó napot! - üdvözöltem.

Nem viszonozta egyből a köszönésemet, lassan emelte fel a fejét, hogy jobban szemügyre tudjam venni az arcát. De amint megpillantottam, a lélegzetem is elakadt. Csak meredtem rá, kezeim alig akartak megmozdulni. Elvigyorodott az arc kifejezésemen, eldobta a kezében lévő csomagot és kezeit felém nyújtotta. Végre észbe kaptam, így megpróbáltam rácsukni az ajtót. Lélegzetem szapora lett, szívem ezerrel dübögött. Egyik kezével megfogta az ajtót, próbálta megakadályozni, hogy becsukjam.

- Engedj be, kislányom! Csak beszélni akarok veled! - hadarta idegesen.

- Takarodj innen! Hagyj minket békén! - üvöltöttem.

Nem tudom hogyan, de betudtam csukni az ajtót. Apám folyamatosan kiabálta, hogy engedjem be, vagy rosszul fogok járni. Levegőért kapkodtam, nem tudtam mitévő legyek. Az idegesség felőrölte minden energiámat. A telefonért nyúltam, Harry-t tárcsáztam. Hiába csengett ki számtalanszor, nem vette fel. Pánikba estem, apám egyre csak az ajtót rugdosta. Telefonnal a kezemmel kerestem kiutat, vagy búvóhelyet. Mivel nem volt hátsó ajtónk, így kénytelen voltam búvóhely után kutatni. Nem volt jobb ötletem, felrohantam a szobánkba, és elbújtam a gardróbunkban. Szinte hallottam a szívemet, úgy vert odabent mintha kiakarna szabadulni. Pár pillanattal később, hangos recsegés hallatszott a földszintről. Apám bejutott a házba. Újabb adrenalin löketet kaptam, újra tárcsáztam Harry-t, telefonnal a fülemen vártam a megsemmisítő vereséget apámmal szemben. Hallottam lépteit, hívogató szavait.

- Gyere elő! - mondta nyájasan.

Ez a pillanat annyira emlékeztetett anyám halálának napjára. Akkor is bujkáltam előle, ugyanaz a félelem hasított belém mint akkor. Hallottam ahogy számtalanszor kicseng a telefon, Harry nem vette fel, már majdnem feladtam, mikor Harry beleszólt bársonyos hangján.

- Szia életem! - szinte láttam ahogy mosolyog.

- Harry! Itt van! - remegő kezem alig tartotta a készüléket.

Abban a pillanatban a gardrób ajtaja feltárult, ott állt apám fegyverrel a kezében. Vigyorra húzta vékony ajkait, diadalittasan tekintett le rám.

- Most meg vagy! - lesuhintott felém, az arcomat találta el, talán a fegyverrel, nem tudom. Harry folyamatosan kiabált a telefonba, de hangja egyre távolabbról hallatszott, ahogy kiesett a kezemből a telefon. Éreztem ahogy kiserken a vér a halántékom körül, az ütés erejétől szédülni kezdtem, majd pár másodperccel később erőm elhagyott, és felfalt a sötétség.


4 megjegyzés: