20.Rész -Együtt a sötétben-

 Sziasztok! Itt van az utolsó rész, tudom, hogy sokáig kellett rá várni, de nézzétek el nekem. Nem lett nagy durranás, igazából csak le akartam zárni ezt a történetet. Remélem azért valamennyire átjön nektek. Jó olvasást!

"Valaminek a vége mindig egy másik dologhoz vezet - a kezdethez."

A lövés zaja olyan hangos volt, hogy másodpercekig sípoltak a füleim. Harry ajtónak csapódása felért azzal mintha szíven lőttek volna. Alig kaptam levegőt, kezeim remegve nyúltak a kilincs után, legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó. Harry beesett a küszöbön, feje a lábamra hanyatlott. Elsőre úgy tűnt eszméletlen, de édes hangja megnyugtatta a szívemet. Közben az autó motorja is felzúgott, apám elhajtott a ház elől.
- Jól vagyok! - suttogta.
Tekintetem megakadt a háta közepén lévő hatalmas vérfolton. Szívem összeszorult a látványtól, éppen a gerince környékén vérzett, és nem akart elállni. Lélegzet visszafojtva húztam fel a pólóját, szemeink összetalálkoztak, rettenetesen szenvedett, ő mégis azt mondta hogy jól van. Zöld íriszeit soha nem láttam ennyire megtörtnek.Hason feküdt előttem, ujjaim megragadták a nedves anyagot, mikor megláttam a golyó helyét Harry testén, szemeim izzottak, nem tudtam elrejteni a látvány nyújtotta fájdalmamat. Sírni kezdtem.
- Tudod mozgatni a lábad? - szipogtam. De ekkor már Harry máshol járt, tekintete üveges és semleges lett. - Harry! Harry! Figyelj rám! - Megfogtam az arcát, pofozgattam, de a fájdalom eluralkodott rajta, sokkos állapotba került. Nem tudtam mit tegyek, tudtam, hogy minél hamarabb kórházba kell őt juttatnom.
Éreztem ahogy az én testem is felakarja adni, minden mozdulat kínzott, görcsös összehúzódások jelentkeztek a méhem felől, tudtam, hogy velem sincs minden rendben, de abban a pillanatban muszáj volt az ajkaimba harapni, és túllépni a saját szenvedésemen.
Eszeveszettül egy telefon után kutattam, először a házban kerestem, de eszembe jutott, hogy talán Harry-nél is lehet egy. Óvatosan a farzsebébe nyúltam, hogy még véletlenül se mozdítsam meg. Tárcsáztam a mentőket, de nem csörgött ki, nem volt térerő ebben az átkozott erdőben. Idegesen kapkodtam magam körül, hol Harry fejét simogattam, hol tárcsázni próbáltam, újra sikertelenül.
- Harry! Kérlek beszélj hozzám! - hisztérikusan beszéltem hozzá, nem bírtam magamon uralkodni. - Kérlek! - suttogtam.
Még lélegzett. Szemei csukva, teste ernyedten feküdt az öreg padlón, repedéseibe szivárgott Harry édes vére, és ő boldogan fogadta magába, mintha egész végig erre szomjazott volna.
Nem érhet így véget, tennem kellett valamit. Könnyeimet letöröltem, egy csókot leheltem Harry homlokára, majd kisiettem a hűvös éjszakába.
- Visszajövök, ígérem!
Ekkor újra utolért a testemet kínzó gyötrelem, úgy vonszoltam magam mint egy élőhalott, és így is éreztem magam, de nem adhattam fel, addig nem amíg nem találok valakit aki segíthet.
- Segítség! - ordítottam minden erőmet összeszedve. Elindultam a fákkal körülvett kis csapáson, a Hold már javában a fejem felett tanyázott, onnan nézte miként szenvedek. A fák ágai az arcomba csapódtak, úgy éreztem ők is ellenem vannak, minden lépésnél beleakadt valami a ruhámba. Ujjaimból vér serkent ki mikor kitéptem a szúrós növényt a nadrágomból. Ahogy beljebb értem az erdőben, egyre sötétebb lett, már alig láttam. Minden erőm elfogyott, de még kiabáltam, ahogy csak tudtam.
- Kérem! Valaki! Segítsen! Ha nem jut kórházba meghal! - újra előtörtek könnyeim. Ha arra gondoltam, hogy Harry itt hagyhat engem, a szívem összeszorult, szinte levegőt is alig kaptam.
Talán egy óra is eltelhetett már, mikor megláttam a távolban egy autó lámpáinak fényét. Sietősre vettem lépteimet. A fényszórók megvakítottak ahogy egyre közelebb értem. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, talán mégis van remény, talán megmenthetjük Harry-t, bár az idő ellenünk dolgozott, féltem mi van ha túl későn érünk majd oda. Amint a lámpák elé értem, a szemeim elé kaptam a kezeimet, ekkor vettem észre, hogy ruhám szakadtan lóg a testem körül. Hajamban megannyi fura növény, úgy nézhettem ki mint egy örült, aki éppen akkkor szabadult a diliházból. De mit sem törődve ezekkel közelítettem meg az autót. Fura volt, hogy senki nem szállt ki a kocsiból, pedig másodpercekig előtte voltam.
- Hello! Van bent valaki? Segítsen kérem! A barátom bajban van! - csoszogva értem az ajtóhoz, végre nem vakított el a fény. Ekkor vettem észre, hogy ez Harry kocsija. Szívem zakatolni kezdett. A felismerés, hogy apám ül az ajtó túloldalán mellbe csapott. Rögtön megfordultam és rohanni kezdtem vissza az erdőbe, legnagyobb meglepetésemre nem szállt ki az autóból senki, egy fa mögül lestem percekig hátha előjön valaki, de nem történt semmi. Egyre furcsább lett ez nekem, hova tűnhetett?
Ellöktem magam a rejtekemül szolgáló fától, nem volt időm meséket gyártani mi lehet apámmal, elindultam egy másik irányba, botladozva, kifulladva követtem egy másik csapást, nem tudtam pontosan hova vezet, de azt tudtam, hogy minél messzebb kell apámtól kerüljek, ha nincs az autóban, valószínűleg engem keres valahol.
Egy pillanat volt az egész, feleszmélni nem volt időm, hatalmas ütés érte a bal halántékomat. A nyirkos földre zuhantam, teljesen elvesztettem az egyensúly érzetemet, hiába próbáltam feltolni magam ülő helyzetbe folyamatosan visszahanyatlottam. Fejem a sáros levél tengerbe zuhant. Erőtlenül pislogtam az éjszakában, próbáltam kitalálni mi történhetett. Ekkor előlépett egy sötét alak, hangos zihálása visszhangzott körülöttünk. Felismertem őt. Apám volt az.
- Mit hittél? Azt gondoltad csak úgy elengedlek? Inkább rohadok meg a pokolban, de a te életedet nem könnyítem meg! - ordította.
Köhögtem, hánynom kellett a fejemet ért ütéstől, alig fogtam fel amiket mondott.
- Ölj meg! - suttogtam gyengén. Másra sem vágytam abban a pillanatban jobban, testem minden része izzott a fájdalomtól, és a tudat, hogy talán Harry sem él már teljesen magába szippantott.
- Úgy lesz kislányom, úgy lesz! - Jobb lábát meglendítette és hasba rúgott, annyiszor tette meg, amíg saját ereje cserbe nem hagyta. Minden rúgás egyre közelebb vitt a halálhoz. Lassított felvételként pörgött le előttem az életem, ami szinte csak rosszból állt, nem bántam, hogy végre vége lesz. Egyedül Harry-t sajnáltam és a babánkat, ők nem tehettek semmiről, én mégis magammal rántottam őket a halálba. Két ártatlan lélek szárad a lelkemen, amit soha nem fogok magamnak megbocsátani.
Rongybabaként bánt velem apám, testem minden porcikáját szilánkosra törte, szemeimet nem tudtam kinyitni, mégis éreztem, hogy még mindig rúg engem. Majd egyszer csak nem éreztem több fájdalmat, mintha elillant volna, zihálása sem kúszott a füleimbe, talán már meghaltam, nem tudtam.
Már nem félek. A békesség érzete járja át minden porcikámat. Beletörődtem a sorsomba. Egyedül vagyok, mozdulni nem tudok, a sérüléseim nem engedik. De már nem fáj egyik sem, átestem a holtponton, még érzem a fejemből szivárgó vér ízét a számban, ami beborítja körülöttem a harmatos füvet. A nap hajnali sugarai lopva cikáznak át a fák lombjai között, vértől ragacsos testemen meg-meg csillannak. Fátyolos tekintettel bámulok előre és várok a halálra. A percek lassított felvételként peregnek, erőm egyre jobban elhagyja a testemet, az egykor oly erős, magabiztos Rosy Hamilton kiszolgáltatottan fekszik a koszos földön,  összeverve. Nem ilyen halált gondoltam magamnak, szerettem volna vén fejjel, álmomban a másvilágra kerülni, erre itt fekszem fiatalon egy erdő közepén félholtra verve, mindenfelé csak vért látok, a testemet már nem érzem, mintha lebegnék.
Az élet nem kegyelmez nekem, ott rúg belém ahol tud, de már nincs sok hátra, talán csak egy-két perc, vége lesz minden szenvedésnek, minden keserves pillanatnak amit nélküle kellett megélnem.
Homályos tekintetemet egyre jobban a sötétség uralja, szemeimből apró könnycseppek vándorolnak, lélegzetvételeim minden másodperccel erőtlenné válnak. De még itt vagyok, látom ahogy egy fekete alak közeledik felém, végre értem jött a halál. Mosolyogva zártam le szemeimet, vaskos, rideg karjai közé vett, és rohant velem. Boldog voltam, mert tudtam, hamarosan jobb helyen leszek, ott ahol együtt lehetek veled, Harry.