2014. december 17., szerda

18.Rész -Szakadék szélén-

 Sziasztok! Meghoztam annak a maroknyi olvasómnak az új részt. Remélem tetszeni fog nektek, persze nem a leírtak.... hanem maga a stílus. De majd meglátjátok. Jó olvasást!


"A fájdalom, amely apró kis tüskeként szúrja a szívemet, tesz majd erőssé a következő csatában."


Fémes íz vegyült el a számban. Fejem minden második másodpercben nekiütődött a kemény földnek. Magam alatt éreztem a motor zúgását, az autó kerekeinek kátyúba irányzását. Szemeim előtt fátyolos világ tükröződött, hunyorítottam, próbáltam helyreállítani a látásomat. Nehezen ment. Kezeimmel felakartam tolni magam, de azok gyengén csuklottak vissza, mintha csak egy rongybaba lennék. Fejem újból lehanyatlott, éreztem a testemet uraló gyengeséget, mintha valami kiszívta volna belőlem az életet. Pár perccel később agyam zakatolni kezdett, a hasamhoz kaptam az egyik kezemet. Könnyek törtek elő a szemeimből, nem akartam elveszíteni a kisbabánkat. Görcsbe rándult a hasam, fájdalmasan ordítottam fel, minden másodperccel csak rosszabb lett. Nem tudtam mi történik velem.

- Fogd be! - apám reszelős hangján üvöltött a postás kocsi hátuljába ahol éppen a haláltusámat vívtam.

- Engedj el! Kérlek! - sikoltva kértem.

- Kussolj, vagy idő előtt megdöglesz!

A hasam rettentően görcsölt, a fájdalom nem akart alábbhagyni. Összeszorított fogakkal küzdöttem a hangok ellen amik felszínre próbáltak törni. Néha sikertelenül.

Úgy fél óra múlva a zötykölődés még erősebb lett. Letértünk a főútról. Ujjaimmal belekapaszkodtam a kocsi oldalába, hogy ne üssem meg még jobban magam. Megakartam óvni a babámat. De legbelül tudtam, hogy ez nem lehetséges. Sejtettem, hogy ami ezután vár rám, az lesz életem legborzasztóbb élménye. Annyira vágytam egy boldog életre, azt hittem ez megvalósulhat. Próbáltam magammal elhihetni, hogy velem is történhetnek jó dolgok, de ez nem így van, nekem csak a szenvedés és kín marad. A legjobban a babánkat sajnálom, neki nem szabadna ebben a harcban megsérülnie. Ha vesznem kell, egyedül akarok meghalni, őt nem akarom magammal vinni, de tudom, hogy ez nem lehetséges.

Nem sokkal később az autó fékeket csikorgatva állt meg. Hallottam ahogy a motor zúgása alább hagyott, majd az ajtó csapódását. Apám kinyitotta a csomagtartó ajtaját, a beáramló fény bántotta a szemeimet, hunyorítva néztem az előttem lévő alakot, sziluettje sötéten bámult rám.

- Megérkeztünk édesem! - megmarkolta a lábaimat, maga felé kezdett húzni.

Sikítva álltam ellen a lehetetlennek. Körmeim a fémen fülbántóan karmoltak végig, kapálózásom nem járt sikerrel, apám erősebbnek bizonyult nálam.

- Kérlek ne tedd ezt velem! - jajveszékelve próbáltam a  hasamat védeni ahogy húzott.

- Miért nehezíted meg? Nem könnyebb lenne beletörődően engedelmeskedni?

Lábaim kapálózása alábbhagyott. Igaza volt, ha jól viselkedem, talán elérhetem azt, hogy ne bánjon velem túlzottan keményen.

- Ezt már szeretem - sziszegte vigyorogva.

Tekintetünk végre találkozott. Szemeiben kárörvendő fény csillogott, egy pillanatra sem vette le rólam szemeit, baljós vigyora mögött egy beteg elme nézett vissza rám.

- Azt teszem amit kérsz - lihegve ejtettem ki a szavakat.

Megmarkolta a felkaromat, és kirángatott a kocsiból. Az avar ropogott a talpunk alatt. Megsárgult falevelek hamvai felett vezetett az utunk egy leharcolt moly rágta faházhoz. Körülöttünk mindenhol sűrű növényzet burjánzott, amerre csak pillantottam fák ezrei sorakoztak. Egy erdő közepén voltunk. A házhoz rozoga falépcsők vezettek, minden lépésnél recsegett, mintha fájdalmában nyögött volna alattunk. Mikor az ajtóhoz értünk apám elővett egy ósdi kulcsot, kinyitotta a rozoga ház bejáratát. Belökött a dohos, lomokkal teli lyukba. Egy szék lába éppen az utamban volt, így átestem rajta. Kezeimmel felfogtam a padlóba való becsapódást, de a térdeim nem úszták meg ilyen könnyen. Nadrágom felszakadt, bőrömön mély horzsolás nyomok keletkeztek, tenyerem égett, apró vércseppek buggyantak elő belőle. Könnyeimet visszafojtva, mély lélegzet után álltam fel, apám csak állt az ajtóban, ajkai mosolyra húzódtak.

- Te szerencsétlen! Olyan vagy mint az anyád! - szólalt meg kis idő múlva.

- Miért teszed ezt velem? A saját véred vagyok! A lányod! - dühöm egy pillanat alatt elborította az agyamat.

- Anyádtól kérd számon! Ő tehet mindenről!

- Soha nem ártott neked! Mindig a kedvedben akart járni! Ha ő is tehet mindenről, miért engem kell büntetned? Nem elég az, hogy elvetted tőlem őt? - harag fröcsögött a számból.

- Nem vagy a lányom! - morogta. - Fogd be a pofád, vagy azt is megbánod, hogy megszülettél! - felém lépett, újra ráncigálni kezdte a karomat.

- Sohasem szerettél! Soha nem törődtél velem! Egy pillanatig sem! Mi az a dolog amiért nekem kell bűnhődnöm? Miért nem tudsz végre békén hagyni? - hisztérikus állapotba kerültem, egy pillanatra kiszabadultam a karmai közül, az ajtó felé futottam, de elkapott. Hajamnál fogva vonszolt, sikítottam fájdalmamban, könnyeimtől nem láttam.

- Nem vagy a lányom! Nem vagy a lányom! - üvöltötte.

Végig húzott a lomokkal teli nappaliból  egy kis szobába. Éreztem ahogy az ujjaira csavarja a hajamat, úgy éreztem a fejbőröm elvált a koponyámtól. A fájdalom már olyan elviselhetetlen volt, hogy csak kapkodtam a levegőt, hangot nem tudtam kiadni magamból. Nagyot rántott rajtam, elengedett, egy matracra zuhantam. Arcom a mocskos anyagba csapódott. Feleszmélni nem volt időm, óriási rúgás érte a hasamat, majd még egy és még egy.

- Ne! - nyögtem némán.

Három rúgás után megkegyelmezett rajtam. Hallottam paranoiás hangját.

- Még nem ölhetem meg, még nem - suttogta.

Térdeimet felhúztam, magzatpózban, összegörnyedve feküdtem. Hasamat szorítva ordítottam a fájdalomtól. Görcsös rohamok törtek elő az alhasam irányából. Hörögtem kínomban, ismeretlen hangokat adtam ki magamból. Úgy éreztem valami ki akar törni onnan. Tudtam, hogy éppen elvetélek, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat, teljesen magába szippantott ez az érzés, szemeim leragadtak, teljesen elnyelt a fájdalom és a sötétség.

Még nem nyitottam ki a szemeimet. Tudatom kezdett visszatérni. Gondolatok repkedtek ide oda bennem. A hasamban éles fájdalom cikázott. Nem mertem kinyitni a szemeimet, próbáltam magammal elhitetni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Otthon fekszem Harry karjaiban, és csak beképzelem a fájdalmat. De pár másodperccel később rá kellett jöjjek, hogy minden valós. A fájdalom a hasamban, és az elrablás ténye is.

Erőtlenül próbáltam mozgatni a végtagjaimat, de minden mozdulat kínzó volt. A szoba sötétbe burkolózott, semmit nem láttam. Odakintről sem hallottam semmi furcsát, egyedül szapora légzésem töltötte be a teret. Kezemmel gyengéden végigtapogattam a hasamat. Imádkoztam a kisbabámért, bár tudtam, hogy semmi esélye annak, hogy megmenekült volna. Ujjaim már az ágyékomnál jártak, ragacsos, meleg anyagba ütköztek. Tudtam, hogy az a valami vér. Az én vérem.


6 megjegyzés:

  1. Nem tudom mit írjak. Őszintén nekem annyira nem tetszik az,hogy a lány elvetél...jobban tetszene ha nem. Amúgy tényleg jól írsz s nagyon várom a következő részt! *-*

    Xxx R

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Sajnos nem lehet minden happy end, Rosy-nak más sorsot szánok... Örülök, hogy írtál. :)
      xx

      Törlés
  2. szia! nemreg olvastam a Forver and Ever-t es belekezdtem ebbe is. Szerintem ez a tortenet is fantasztikus. az otleteid, ahogy irsz, a stilusod, es ugy minden. szomoruan olvastam, hogy csak 20 reszes lesz, de remelem ezutan is lesz egy uj blogod, mert te az irasra szulettel. varom a kovetkezot :) <3
    Bia xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Igen rád ismertem. :) Kb 20 részes lesz, de még változhat, attól függ találok-e még ki valamit... :) Örülök, hogy itt is követsz.

      Tervezek új blogot... de még csak az alap ötlet van meg... a többi a jövő zenéje... csak, hogy közhelyes legyek.

      xx

      Törlés
  3. Sziaa :) Már többször is elolvastam A Forever and Evert és annyira jo volt hogy a végén sírtam :) Ez a blogod is nagyon tetszik Gyorsan a kövit pls

    VálaszTörlés